Hirdetés

2015. október 29., csütörtök

A király bora

XIV. Lajos óta tudjuk, hogy “a királyok bora, a borok királya” - a tokaji. 1703-ban a francia király e szavakkal illette a Rákóczitól kapott, és a fejedelem tokaji birtokáról származó italt. Később, a Napkirály dédunokája, XV. Lajos ugyaneképp ajánlotta a tokajit kedvenc szeretőjének Madame Pompadournak. A “Vinum regum, rex vinorum” mondás (franciául: Le roi des vins, vin des rois) számunkra csak a tokajit jelölheti. Pedig nem csak arra használatos – de erről később.


Fülöp belga király (jobbról) és Andrzej Duda lengyel elnök (balról) koccint a fogadáson
(Fotó: Andrzej Duda Facebook oldaláról)
Előbb a belgák királyáról, Fülöpről, aki október közepén tett hivatalos látogatást Varsóban, ahol Andrzej Duda lengyel elnök vendége volt, és a sajtó szóvátette, hogy a díszvacsorán a királyt egy mindössze 12 eurós francia borral kínálták, majd arról elmélkedett, vajon megfelel-e az udvari etikettnek a felszolgált bor, vagy sem?

Vihar a pohárban: a Tauzinat-l'Hermitage
Fotó: wine-searcher.com
Miután a protokoll vagy az etikett az árról szemérmesen hallgat, a Le Soir bormagazinjának, a LevinsduSoir-nak a szakírója, Eric Boschman is főképp a bort, a 2011-es Saint-Emilioni Tauzinat-l’Hermitage grand cru-t minősíti.

“Nem mondhatok semmi rosszat erről a borról” - mondta a szakértő. - “Finom, jól fogyasztható, az árához képest kifejezetten az. Nem hivalkodó, bár kétségtelen, hogy nem olyan alkalomról van szó, amikor a régi barátokkal egy este kinyitunk egy bort, hanem egy ünnepélyes díszvacsoráról a belga királyi párral” - idézi Eric Boschmant a LevinsduSoir. - “Az is tény, hogy egy ilyen illusztris társaságnak nehéz lehet a kedvére tenni. Lehet, hogy a résztvevőket nem is érdekli a bor... De ha végig gondoljuk, amikor egy baráti ország királyát és királynőjét látjuk vendégül, valahogy mégiscsak meg akarjuk adni a rangját.”

Vagyis, kimondva-kimondatlanul, a borszakértő azt érzékelteti, hogy egy királyi pár számára ennél a bornál valami rangosabbat illett volna felszolgálni. Talán igaz: egyrészt a Tauzinat-l'Hermitage borászatnak is van ugyanebből a borból jobb évjárata (nevezetesen a 2010-es, azt 90 pontra is értékelték, míg a felszolgált bor 86-os). Vagy a borvidékről, Saint-Emilionból is lehetett volna jobb besorolású, vagyis rangosabb bort választani: nem grand cru-t, hanem grand cru classét, vagy talán premiere grand cru classét – bár ez a kategória már palackonként több száz eurót is kóstálhat (pl. a Cheval Blanc, az Angelus vagy az Ausone).

A lengyelek választása azt a dilemmát veti fel – nem először -, hogy csak a drága bor lehet-e jó, vagy bele kell törődni abba, hogy a közepes vagy az olcsó árkategóriában is vannak kellemesen fogyasztható borok? (Az örökzöld kérdés egyébként eleve butaság, hiszen természetesen nem az árától lesz jó a bor...)

Ha az “alattvalók” legtöbbje még a 12 eurót sem fizeti ki egy üveg borért, akkor talán az sem felségsértés, ha az uralkodó is egyszer-egyszer olyasmit iszik, ami a közönséges polgár asztalán is előfordul. Márpedig – ahogy a belga szakértők is elismerték – még a lengyeleknél nagyobb és igényesebb borfogyasztó hírében álló belgák is megfelelőnek tartanak ünnepi alkalomra egy 12-15 eurós bort, ezért aztán a lengyel protokollt sem bírálhatják túlságosan. (A lengyel borfogyasztás egyébként mindössze 3 liter/fő/év, míg a franciák 44 litert is megisznak évente.)

Ennyit röviden a “belga király boráról”, és kanyarodjuk vissza a “borok királyához”.

Mi magyarok a tokaji miatt annyit emlegetjük ezt a mondást (A királyok bora, a borok királya), hogy azt hihetnénk: csak a mienk. Pedig nem. Sajnos, mert nagyon jót tenne, még a világszerte ismert tokajinak is, ha lenne egy ilyen saját szlogenje, jelmondata. S hogy miért nem csak a miénk? Mert más is használja.


"A borok királya, a királyok bora" - ez is. A mondás
a korona alatt a címkén is ott van
Például a Chateau Gruaud Larose, ami nem egy jelentéktelen borászat Saint-Julienben, Bordeauxban. Az 1855-ös bordeaux-i klasszifikáció szerint a második vonal (Deuxieme Cru) 15 bora közül az egyik. Ez azt jelenti, hogy - az öt első vonalbeli (Premiere Cru) bort is beleszámítva - a húsz legrangosabbnak mondott bordeaux-i borászat egyike. 1812-ben, amikor egy árverésen megszerezte a borászat részleges tulajdonjogát az egyik bordeaux-i kereskedő, Jean-August Sarget, állítólag ő mondta először a borukról, hogy amit ők készítenek, az a “borok királya és a királyok bora”. A mondat a címkén is olvasható.
Lehet-e osztozni egy reklámszlogenen? Természetesen nem. Illetve nem szokás. Akkor mi legyen? Pereljük el a “Le vin des rois, rois des vins” mondatot az egyik legrangosabb francia borászattól? Történelmileg talán igazolható lenne, hogy a tokaji kapcsán korábban volt használatos a kifejezés, de egy ilyen pernek meglenne az ára. Annak pedig a jogászok lennének a megmondhatói, hogy megnyerhető lenne-e egyáltalán egy ilyen kereset, ha a tokaji jogi úton magának követelné a reklámszlogent. Nem lenne egyszerű eset...

Egyelőre azonban nincs szó arról, hogy az évszázados mondás bármelyik használója, a Chateau Gruaud Larose vagy Tokaj kizárólagosságra törekedne. Szép csöndben mindkettő magáénak érzi és hirdeti, hogy az övé a királyok bora, a borok királya. Végülis, meg is tehetik, hiszen a bordeaux-i vörös és a desszertborként hódító tokaji nem vetélytársai egymásnak.

2015. szeptember 21., hétfő

Balafánt Melankólia

Hajós - a muzeális pincefalu
A 2014-es Év Pincészetéből  érkeztünk Hajósra. Borotáról jöttünk, Koch Csabától, akivel előző este egy jót beszélgettünk – és természetesen végigkóstoltuk szinte a teljes borkínálatot az irsaitól a Csanádig, amennyit csak bírtunk, a jó adag kemencés csülök mellett...

Egy ilyen ajánlás többszörösen is érték: hiszen fontossá tett minket is, azok számára, akikhez mentünk, de minket is kíváncsivá tett, vajon miért épp a Sziegl Pincébe küldhetett bennünket vendéglátónk?

A fiatal szőlész-borász párral eltöltött órák – és a megízlelt szép kézműves borok igazolták, hogy méltán rászolgáltak Koch Csaba ajánlására (persze, hogy mi is kiérdemeltük-e a rangos ajánlólevelet, azt nem lehet tudni...)

A Sziegl Pince két háza (Kép: www.szieglpince.hu)
Az idén már 3,7 hektárról szüretelnek, vagyis Sziegl Balázs és párja, Petra, szépen gyarapítják az első ajándékba kapott parcellát. Egyszer talán majd meg is élnek belőle – mondták. Mikor borozgatás közben meséltek, arra gondoltam, milyen egyszerű is a boldogság. Kell hozzá két kis pince (persze Hajóson), kell egy kis szőlő, néhány tartály és hordó. Meg lelkesedés, hit, tudás, persze kitartás, ötlet és rengeteg munka...

És szerencse – ami nem jön magától.

Petra mesélte, hogy Balázs folyton járja a szőlőket, és gondolkodik, tervez, forog az agya. Így tett egyik ősszel is, sőt talán már tél is lehetett, mert az tűnt fel neki egy séta közben, hogy egy helyütt a tőkéken még mindig fenn vannak a fürtök, és gyorsan le kellene szedni, mert odavész az egész termés. Kiderítette, hogy kié a szőlő, és megtudta, hogy az idős ember törött lábbal fekszik otthon, ezért maradt el a munkával. Fel is ajánlotta az öregnek, hogy barátaival segítenek, leszedik, és mentik, ami menthető – cserébe a termést meg is kapták ajándékba.

Melankólia - palackban a balafánt
S mit hoz a sors? Kiderült, hogy igen ritka balafántot szüretelhettek. Kétféle bor is készült belőle: egy a késői szüretelésű, töppedt szőlőből (ez az egyik barát pincéjében), és egy másik, egy “fordítás” - ami a Sziegl Pince különlegessége lett: a Melankólia.

A tokaji borkészítési eljárás alkalmazása nem véletlen. Az aszúsodásra is képes balafánt ugyanis valaha a Hegyalján is termett, és a tokaji boroknak is alkotórésze lehetett. A hivatalosan jegyzett tokaji fajták között szerepelt – egészen a filoxéravészig. Akkor azonban kipusztult, Tokajban is, és másutt is. Csak a kunsági homok védte meg Hajós környékén, ahol megmaradt a ritkaság számba menő fajta. Erre sikerült rábukkannia Sziegl Balázsnak a tél eleji sétán.

A “fordításhoz” a Tokajban szokásos aszútészta helyett a kipréselt töppedt balafántot használták, amihez olaszrizling mustját öntötték hozzá, majd még egyszer kipréselték, ahogy kell. A Melankólia kis palackján szerényen ez áll: kézműves félédes fehérbor. Még az sincs rajta, hogy balafántból készül. (Bár nem kizárt, hogy ha rajta lenne, akkor is csak kevesek tudnák, hogy mi “fánt” terem a balafánt.)

Acéltartályok több méretben - a kicsik a kísérletezéshez
Az igazi meglepetés azonban kóstoláskor következik: Tokajtól több száz kilométerre az aszú jellegzetes aromáit, illatait sikerül megidézni a Melankólia kortyolgatása közben, vagyis könnyen hihető, hogy a balafánt akár ma is be tudna illeszkedni a szigorúan szabályozott tokaji fajták közé. (Ha a kabar 2006-ban bekerülhetett a sorba, talán a balafánt is eszébe juthat egyszer valakinek – hiszen, ha a filoxéra idejéig ott is volt, akkor csak helyre állna a természet rendje.)

Palackos érlelőpince
A Sziegl Pince a Melankóliával tett egy szép lépést annak érdekében, hogy újra felfedezzük a balafántot. S mivel a kései szüret közben néhány vesszőt is megmentettek a tőkékről, és elkezdték őket szaporítani, néhány év múlva már saját balafántot is szüretelhetnek. Jókor tették. Mert amint hírlik, az egyszer leszüretelt parcellát idős tulajdonosa azóta eladta, és a régi tőkéket mind kivágták...

2015. március 2., hétfő

Borszakértők csapdában

Azt még az „egy millió dolláros orral” rendelkező borkritikus, Robert Parker is elismeri, hogy az általa 95-96-97-98-ra értékelt borok között talán csak az tesz különbséget, hogy épp milyen hangulatban volt, amikor a borokat kóstolta. Vagyis a borok megítélése szubjektív dolog. De még mennyire! (De ennyire?)

Egy nyugdíjas amerikai óceánkutató, Robert Hodgson, aki maga is borászkodik, és hosszú éveken át benevezte borait különböző kaliforniai borversenyekre, megelégelte, hogy ugyanaz a bor az egyik évben az egyik versenyen aranyérmet kap, máskor, máshol meg - semmit. Természettudós lévén, egy idő óta arra tette fel az életét, hogy a borbírálatok során tükröződő szubjektumot mutassa ki – objektíven.

Borbírálat: Challenge International du Vin, Bordeaux (Photo : Puget/Amarante-photogalerie)

2005-ben kezdte, amikor a Kalifornia Állami Vásár hivatalos borversenyén kérte meg a szervezőket egy „különversenyre”. A zsűri számára háromszor is kivitette ugyanazokat a borokat (ugyanabból a palackból), és elemezte az eredményt – vajon néhány perc elteltével másképp értékelik-e a borokat a zsűritagok. Megdöbbentő eredményre jutott. A szakértőnek tekinthető zsűritagok egyáltalán nem voltak következetesek az értékelések során, sőt. Kiderült, hogy hosszú évek átlagában a borbírálók alig 10 százaléka bizonyult következetesnek, de ugyanazok, akik az egyik évben kiegyensúlyozott véleményeket fogalmaztak meg, máskor átlagosan szétszórt teljesítményt mutattak.

Az adatgyűjtés első négy éve után tanulmányban összegezte az eredményeket a borász-oceanográfus. Szinte általános volt, hogy egy zsűritag a háromszor kóstolt bort egyszer igen jó 90 pontosra, másszor átlagos 86-osra, vagy pedig kiváló 94-esre értékelte a 100-ig terjedő skálán. Azaz: az volt az átlag, hogy ugyanaz a bor +/- 4 pontos eltéréssel kapta a pontszámokat. Tíz közül egy olyan zsűritag akadt, aki +/-2 pontos eltéréssel értékelte háromszor ugyanazt a bort.

Borbírálat: Top100wines verseny, Sydney
Mondhatjuk persze, hogy néhány ponton nem sok múlik, de ez nem igaz. Ráadásul egy-egy aranyérem jelentős marketingelőnyt, árbevétel növekedést is eredményezhet a nyertes borok számára. Robert Hodgson azonban maga is felmenti a borbírálókat: „Mindegyikük felkészült, különleges képességű ember, aki jól megítél egy-egy bort. De amikor százat kell végigkóstolnia, azt nincs ember, aki jól végigcsinálja” - idézte egy nyilatkozatát a The Guardian.

Az oceanográfus persze nincs egyedül. Mások is kikezdik a borversenyek eredményeit, illetve igyekeznek rámutatni, mi minden befolyásolja a szubjektumot egy bor értékelésében. Egy francia kutató, Frédéric Brochet azt mutatta ki, hogy a bor címkéje is befolyásolja, hogy egy bort jónak érzünk-e vagy sem. (Persze nem a címke design-ja – az legfeljebb a figyelmünket hívja fel egy palackra, hogy őt válasszuk ki több száz közül egy üzletben...)

Egy kísérlet során ugyanazt az átlagos bort kétféle palackban, kétféle címkével töltötte ki 57 önkéntes résztvevőnek egy hét eltéréssel: egyszer egy asztali boros üvegből, másodszor pedig egy grand cru (csúcsbor) palackjából. Természetesen, ugyanarra a borra szebbeket, elegánsabb jelzőket mondtak – ahogy azt egy jó borról illik – amikor a rangos palackból töltötték ki, és fordítva, kicsit lekezelő fogalmazással illették az asztali boros palackból kitöltött italt.

Borbírálat, Bordeaux (Photo: Puget/Amarante-photogalerie)
A borversenyeken, persze, ilyesmi nem fordul elő, ott ugyanis általános a vakon elvégzett bírálat. Csak az országot, tájegységet, esetleg a fajtát ismerik a zsűritagok. Egy-egy „flightban” (bírálatra kivitt 4-5 borban) összemérhető borok kerülnek a bírálók elé (fehéret soha nem mérnek össze vörössel, pezsgőt sem rozéval, vagyis almát almával hasonlítanak össze). Van viszont, amit tudhatnak egy-egy kategórián belül, és ez az ár. Persze, hogy ilyen kísérleteket is végeztek már a borbírálók rosszakarói!

A Journal of Wine Economics 2008-ban tett közzé egy tanulmányt, amelyben Robin Goldstein mutatta ki azt, hogy az ár kedvező hatást gyakorol a bor megítélésére. Vagyis a drágább borokról jobb véleményeket lehetett hallani. Az elemzés 6000 vakteszt összesítése alapján készült, és az igazsághoz hozzátartozik, hogy annyira vakon kóstoltak, hogy az árat sem ismerték a bírálók. Viszont szakértők voltak, és felismerték azokat a jellegzetességeket, amelyek rendszerint drágítják a borokat – és amint ilyesmivel találkoztak, azonnal jobb véleményt fogalmaztak meg.

2011-ben a Hertfordshire-i Egyetem professzora, Richard Wiseman, pszichológus (és egykori bűvész) 578 emberrel kísérletezett. Azt kellett megjelölniük, melyik az a bor, amelynek az értéke 5 font alatt, vagy 10 font fölött van. A fehér borokat 53 százalékban, a vörösöket 47 százalékban tippelték meg helyesen.Vagyis, akár pénzfeldobással is dönthettek volna...

De a korábbi bűvészen is túltett trükkjével a már említett Frédéric Brochet, aki a Bordeaux-i Egyetemen 54 borszakértőt tréfált meg a következőképpen: egy-egy pohár fehér és vörös bort kellett elemezniük – és ők meg is tették. A fehéret úgy írták le, mint egy fehér bort, és a vöröset is a vörösöknél használatos szókinccsel. Pedig a két pohár között egyetlen különbség volt: az íz nélküli ételfesték, amivel a fehér bort az egyik pohárban vörösre festették!