Nem mind arany...

...de azért fénylik.

A május elején tartott brüsszeli Concours Mondial borversenyen nem taroltak a magyarok. Nem is tarolhattak, mert ezt a seregszemlét nem tüntetik ki óriási figyelemmel borászataink. Pedig ez a világ egyik legnagyobb borversenye (8060 bor vett részt 41 országból és 2330 díjat osztottak ki a résztvevők között).

Álljon azért itt a négy magyar díjazott bor listája, egy arany, és három ezüst a benevezett 19 közül. Ez az arány valamivel elmarad a verseny alapszabályában engedélyezett százaléktól, vagyis attól, hogy a benevezett borok mintegy 30 százalékát lehet díjazni – de ezt tudjuk be ez alkalommal a „kis számok törvényének”.

Amikor a borbírálat idején a versenyen jártam, igyekeztem kideríteni, vajon mi lehet a magyarázata annak, hogy a magyar borászatok ennyire nem mutatnak érdeklődést ez iránt a borverseny iránt. Valami olyasmi derült ki, hogy több, versenyeket szervező nemzetközi szövetség létezik, és aki az egyiknek a tagja, az a másik versenyeire nem megy el, annak a címeit nem ismeri el. Van ilyen a bokszban is, azzal a különbséggel, hogy az ökölvívásban rendeznek időnként „címegyesítő” mérkőzéseket, a borok között ilyesmiről még nem hallottam...

Magyarországon is van egy szervezet, amely a legnagyobb versenyek házigazdája, de az a nemzetközi szövetség, amelyiknek ez a magyar cég a tagja, nem vesz részt a „Concours Mondial”-on, így a magyar borászatok legtöbbje sem. Mert a magyar szervezők – azokon a versenyeken, amelyekkel kapcsolatban állnak - leveszik a hazai borászatok válláról a nevezéssel járó adminisztráció, kiszállítás és egyéb szervezési terhek jelentős részét, vagyis a borászatok (egy része) elkényelmesedhetett, és ha nem végzi el valaki helyette ezt a feladatot, akkor inkább marad otthon. Lehet, hogy nem is kell a nemzetközi piac, nincs szükség a megmérettetésre, a sikerre, hírnévre, rangra, elismerésre...

Nagyüzem: dolgoznak a Concours bírái

De ne efféle negatív felhanggal közelítsünk! Még az is lehet, hogy „lábon” elkel minden borászat összes terméke, így nincs is értelme külföldön kínálni a portékát, mert úgysem tudnának többet szállítani. (Bár azt sem szabadna elfelejteni, hogy egy-egy aranymedál a palackra ragasztva fölsrófolhatja a bor árát, és ha ettől több bor nem is lesz, a bevétel még nőhetne, akár otthon is – vagyis a borászatok helyében ezt is érdemes végiggondolni...)

Ennyit a borversenyek előnyeiről. Mert azért fenntartások is vannak. A legnagyobb gond épp az, hogy a legjobbak (pontosabban a legjobbnak hitt, legrangosabb, világhírű borászatok) mindig távol maradnak a borversenyektől. Bordeaux-i Premier Cru, de még 5-iéme Cru sincs a bebugyolált palackok között. És bizonyára épp azért, mert borbírák elé jeltelenül kerülnek a borok, kóstolás előtt csak és kizárólag az évjáratot lehet tudni, az országot, tájegységet, borászatot már nem. Márpedig a vakkóstolást a „csúcsborok” készítői nem szeretik. Azon ők csak veszíthetnek. Emiatt viszont olyan minden borverseny, mint azok az olimpiák voltak régen, amikor az NBA kosarasai még nem vehettek részt a versenyeken. Meg az NHL hokisai. Jól játszottak az aranyérmesek, de tudhatták azt, hogy voltak náluk (valószínűleg) jobbak. Az olimpiákon ma már mindenki ott lehet, talán egyszer a borversenyek is mások lesznek...

A szabványosított borbírálati lap

Mert a borversenyek – ez lenne az alapvető céljuk – sokat segíthetnek a fogyasztónak. Szakértők a zsűritagok, és a véleményükre lehet alapozni. A Nemzetközi Szőlészeti és Borászati Szervezet (OIV) ezért is dolgozta ki az egységes borbírálati szempontokat. Egy magára valamit adó borverseny ilyen űrlapokat tesz a bírák elé. Nem is ezzel van a gond.

Hanem azzal – ahogy a Bordeaux-i verseny kapcsán is írtam –, hogy a szervezők és borbírák vállán óriási a teher. A nagy versenyeken a több ezer benevezett bor miatt olyan sok zsűritagra van szükség, hogy rendkívül nehéz összehangolni, egységesíteni az eredményeket. Vagyis nehéz kizárni, hogy ugyanazon a versenyen, két aranyérmes bor között (természetesen ugyanazon a kategórián belül) ne legyen érzékelhető különbség – hiszen a több, mint 300 zsűritag ízlésvilágát lehetetlen menet közben folyamatosan egyeztetni.

Bozzai Zsófia, az egyik magyar zsüritag munka közben

Megpróbálkoznak persze, az egyeztetéssel: a Concours Mondialon a bírálat kezdetén az összes zsűritag kap egy kóstolónyit ugyanabból a borból – ez természetesen versenyen kívüli ital -, és a versenyigazgató a bírák előtt értékeli, hogy ezzel segítsen összehangolni a zsűri szakmai megközelítését. A többi bírálati napon is van „hangolóbor”, de azt már csak minden bíráló panelben külön-külön, a döntnök vezetésével értékelik. A szabályok arra is lehetőséget adnak, hogyha a pontozólapok összesítésekor a panel vezetője túlságosan nagy eltérést venne észre a vélemények között, akkor újrakóstolást rendelhet el, hogy egységesebb legyen az eredmény.

Ettől persze az a kockázat megmarad, hogy egy bor - csak egy panelhez kerül, vagyis összesen 5-6 ember mondja ki a verdiktet (és ez a legelgondolkodtatóbb). De belátható, hogy sajnos a 300 tagú zsűri három nap alatt 8000 bort csak így tud végigkóstolni. Zsűrinként 50 bor naponta a feladat, ami alaposan próbára teszi még a gyakorlott, szakértő érzékszerveket is...

Az asztalon az előkészített "versenyzők" - a rekeszben, akik már "végeztek"

Pedig minden szervezetten zajlik. A zsűriző terem mellett egy ugyanakkora előkészítőben minden zsűri számára külön asztalon összeállítva a napi készlet: csoportosítva a hasonló borok, fehérek, rozék, vörösek, szárazak és édesek – hogy könnyebb legyen az összevetés és a váltás is . A borok között üres kenyér és víz fogyasztható, hogy „kitörölje” az előző bor emlékét. Nagy feladat a borok temperálása is, hiszen a fehérek, rozék esetében különösen nehéz az előírt hőmérsékletet betartani.

Szertartásos felszolgálás - itt épp Geönczeöl Attilának

A borpincérek folyamatosan hozzák-viszik a palackokat, minden asztalnál úgy szolgálnak fel, mint a legelegánsabb étterem sommelier-i. Túlzásnak csupán azt érzi a kívülálló érdeklődő, amikor a zsűrielnöknek szertartásosan bemutatják a palackot: megfelel-e? Vendéglátó helyen ez érthető: meg kell nézni, hogy azt a fajtát-évjáratot hozta-e a pincér, amit rendeltünk tőle. De a versenyen, a vakkóstolásra kihozott, bebugyolált palack esetében ezt az ellenőrzést elvárni – lehetetlen. Persze, a szokás – nagy úr...