Playbor

Azért olyan nagy baj nem lehet a borpiacon, ha mindenki eladni akar. Aki készíti a bort, lehet, hogy időnként úgy érzi, nem tud eladni eleget, mégis vannak, akik újabb és újabb ötletekkel dobják piacra a különböző borokat.

Most például a Playboy indította el online borboltját Amerikában „bűnösen csábító borokkal”, amelyek a legjobb átmenetet jelentik „a vacsoraasztaltól a hálószobába”. Szóval vannak a piacnak szegmensei, ahol még lehet növelni a haszonnal kecsegtető eladásokat. (De nem árt vigyázni: a hálószobában a bor bajt is okozhat. Dr.Ruth, amerikai szexológus épp ezértkezdett el árulni „alkoholszegény” bort a csábításhoz...)

A Playboy a borral is az évtizedek óta képviselt életérzést igyekszik erősíteni: az „elérhető luxus”-t. Ezért – a minőséget mindig szem előtt tartva – nem feltétlenül a legexkluzívabb borokat kínálják, hiszen az a luxus kevésbé elérhető, hanem olyan vidékekről (is) válogatnak, amelyek megközelítik a világhírű borok színvonalát, de azáltal, hogy kevésbé ismertek, az áruk máris elérhetővé válik.

Szexi, tüzes vagy érzéki...? (fotók: dreamstime.com)

A marketing, persze, hű marad a lap megszokott stílusához, hiszen milyen is lehetne egy tüzes spanyol vörösbor a Playboynál, ha nem szexy. Vagy ha egy ládában ajánlanak hat fehér bort, azok természetesen „érzéki fehérek”. Vagy egy másik fehérbor válogatásra „Az urak a szőkéket jobban szeretik” reklámszlogennel hívják fel a figyelmet. És mi más lehetne egy olyan válogatás „márkaneve”, amelyben 12 ismeretlen bort kap a megrendelő, és csak a láda kibontásakor derül ki, hogy mi a tartalma, mint „Vak-randi”, azaz a Blind Date.

Ha valaki már a piacon van és megbecsülést vagy ismertséget szerzett magának, feltétlenül előnyben van egy újonnan alakuló „start-up” vállalkozással szemben. Az újnak az ismeretlenség homályából kell felhívnia magára a figyelmet. Egy divatcég, ha autóverseny istállókhoz adja a nevét, könnyebben a címlapokra kerül, és ennek a „második lábnak” a fő tevékenységi körre is hatása lesz – ez a remény a szponzoráció, a reklám lényege. Hogy a Playboynál a borkereskedelemnek mekkora hozadéka lesz, még nem tudni, mindenesetre segíthet erősíteni azt a „luxusközeli” életérzést, amit a lap mindig is képviselt.

Az urak a szőkéket jobban szeretik

A bort készíteni, forgalmazni egyébként majdhogynem divat. Legalábbis olyan körökben, akik más területen már megalapozták ismertségüket. Van ezek között kétes ismertség is, (de ha már a Playboyról beszélünk nem is áll annyira távol a témától), mint például Savanna Samsoné, aki a pornóiparban megszerzett népszerűségére alapozva adta a nevét egy feltörekvő olasz borász, Roberto Cipresso által készített házasításhoz, amivel különböző New York-i éttermek kínálatában lehet találkozni. A hölgy egyébként nem is csak a nevét adta a borhoz, hanem 80 különböző változatot végigkóstolt, mire eldöntötte, hogy egy Lazio környéki, viszonylag ritka szőlőfajtával, a cesanesével alapozza meg új hobbiját. A Sogno Uno (Első álom) nevű bor 20 százalék sangioveset és 10 % montepulcianot is tartalmaz, és még a bormágus Robert Parker is 91 pontra értékelte a próbálkozást (természetesen megfontolásakor igyekezett elvonatkoztatni a hölgy korábbi produkcióitól).

A celebvilág egyébként szinte hemzseg a „borászoktól”. A legfrissebb, hogy Angelina Joli és Brad Pitt is saját borukat isszák majd esküvőjükön dél-franciaországi birtokukon a Chateau Miravalban. 

De  a filmvilágnál maradva (a teljesség igénye nélkül) borászkodik még Gérard Depardieu, Pierre Richard, Antonio Banderas, Francis Ford Coppola és Dan Aykroyd. A könnyűzenei életből Madonna, Carlos Santana, Sting, Cliff Richard, Olivia Newton-John neve is kapcsolható a borok világához, az egykori és jelenlegi világhírű  sportolók közül pedig Wayne Gretzky, Jean Alesi, Mario Andretti, Jarno Trulli, Ernie Els, Nick Faldo, Greg Norman és Peggy Fleming is ebben a sorban említendő..

Kicsi a bor, de erős

Az egyik italmárka reklámja azt mondja magáról, hogy valószínűleg az övé a világ legjobb söre.

Most a világ valószínűleg egyik legjobb boráról lesz szó. Nem ittam belőle, gyanítom soha nem is fogok, egyrészt mert rendkívüli ritkaság, másrészt mert iszonyú ára van. 

A Chateau Le Pin apró birtok Bordeauxban, a Girond torkolatának jobb partján. „Garázsborászatnak” is nevezik. A hasonlat azért lehetne találó, mert az ott készülő borokra is a kaliforniai (és ausztrál) stílus a jellemző, és ugye, annak idején Kalifornia volt a „garázscégek” szülőhelye (Apple, Microsoft).

Találó lehetne azért is, mert az apró borászatok – kis túlzással – szinte mintha garázsban működnének. Kis helyen, kis pincével, kis birtokról nagy bort csinálnak.

Vagyis alapvetően pozitív dolgokra gondonánk a „garázsborászat” kapcsán, mert a „garázscégekről” alkotott képzetünk ezt sugallja. Pedig nem így van. Ha a borászok között valakire azt mondják „garagiste” (ami eredetileg autószerelőt jelent), akkor az autószerelés miatt a „tuningolás” vagy „buherálás” már jobban fedi a szó jelentését. Épp ezért előrebocsátom, hogy a Chateau Le Pin nem garázsborászat. (De valójában nem is a hagyományos bordeaux-i chateau...)

A garázsborászok egy teljesen átlagos birtokból, mindeféle tuningolással (buherálással), kémiai eljárásokkal hoznak ki valamit, aminek a végeredménye lehet fogyasztható („felspéciznek” egy Trabantot – azzal is lehetett repeszteni), viszont a Le Pin épp arra büszke, hogy a kiváló adottságú apró birtokról a lehető legegyszerűbb, szinte kézműves eljárással készíti  különleges ritkaságnak számító borát. Nincs szüksége „tuningra”.

Az egyszerű eljárás a kezdet kezdetén kényszerűség volt (az egymillió frankos vételár elvitte a vevők minden pénzét – pedig mindössze egy hektáros volt a terület), és a borkészítéshez mindössze egy acéltartály állt rendelkezésre. (Még a pince alja sem volt lebetonozva.) Az erjedés után a malolaktikus fermentációra (az almasav lebontására) már közvetlenül az új barrique hordókban került sor. Ezt akkor – szükségből – ők csinálták először, de kitartottak emellett az eljárás mellett. (Ez a csúnya (?) idegen szó- a malolaktikus fermentáció -  fedi azt a folyamatot, amikor a borban lévő érdes, karcos almasav tejsavvá alakul és a bor „lekerekedik”. Szép kerek savai lesznek – szokás az ilyen borokra mondani.)

Jacques Thienpont, a belga tulajdonos nem akar tovább terjeszkedni. Az első egy hektár mellé megvettek még egyet, két részletben két szomszédos területet, de ezzel beéri. Filozófiája szinte szó szerint: „Merjünk kicsik lenni!”

„Én jobban szeretnék megmaradni kicsinek” – mondta egy korábbi interjúban. – „Kicsinek lenni olyan jó. Olyan jó így az élet. Ha az ember megpróbál nagyobb lenni, rengeteg baja támad.”

Könnyű persze ezt mondani egy olyan kicsinek, aki két hektárról is az egyik legnagyobb bort csinálja a világon. A 2000-es évjáratból egyetlen palackkal csaknem 3500 angol fontba kerül, a fiatalabb 2005-ös átlagára 2300 euró. Maga Jacques Thienpont is túlzásnak tartja az árakat. Tudja, hogy a bor jó, és amikor a birtokot megvette, számított rá, hogy nem is lesznek értékesítési gondjai, de hogy „kultuszbor” lesz a Le Pinből, arra nem számított. A 2005-ös évjáratot annak idején 500 euróért adták el ők – ez kerül most több, mint 2000-be. A bortőzsde adatai szerint egyébként 2008-ban csaknem 3000 euró volt az „árfolyama”. S mindez úgy, hogy ez az évjárat 2010-ben érte el a „fogyasztható ” kort, és egészen 2025-30-ig lesz abban a korban. Egészen biztosan utána sem csökken az ára, hiszen amelyik palack megmarad, muzeláis ritkasággá válik.

A Le Pin két hektáros birtokán összesen 12 ezer tő szőlő van, a javarésze merlot, és egy kevés cabernet franc.  Hektáronként 30 hektoliter bort készítenek, évente 4-600 láda bort dobnak piacra.

S hogy mi lehet a titka a sikernek? A Thienpont-család több évszázada foglalkozik a borral. Ismerik tehát a szakmát, de annak idején azt is megfontolták, kitől kell tanácsot kérni, hogy milyen bort érdemes készíteni az új birtokon. És jó helyoz: Michel Rolland az egyik legnevesebb francia oenológus, aki borászatok százainak ad tanácsot szerte a világban, ma is szoros kapcsolatban áll a Le Pinnel, felesége révén is, aki ugyancsak oenológusként dolgozik ott.

Egy olyan borászat, amelyet egy régi borkereskedő család indít, bizonyosan könnyebben indul ezen a piacon. Hamarabb felfigyel rájuk a szakma, a szaksajtó, de a hirtelen támadt érdeklődés fenntartásához ez nem elég. Jó bort is kell készíteni, hogy a hírnév fennmaradjon.

Őrült árak

„Crazy prices” vagy „prix fous” – ilyesmivel a leárazások idején csábítják a vásárlókat. Nos a most boltokba kerülő 2009-es bordeaux-i borok éppenhogy az ellenkezőjéről nevezetesek. Az elmúlt évtizedek legjobb évjáratának tartott 2009-es szüretből most kerülnek ugyanis a boltokba a prémium borok, és őrületes árakon.

A bordeaux-i nagy borok a hagyománynak megfelelően házasított borok, hordós érlelésűek, és a harmadik év után palackozzák őket. Előtte csak a szakma kóstolhatja őket, hordóból. Ha tehát nagy a várakozás, arról a bormagazinok tehetnek, amelyek az egekbe emelték a 2009-es borokat.

2009: minden bordeaux-i bornál kiemelkedő évjárat lesz

A csúcsborokat eddig csak előrendelni lehetett, három hónapon át, minimum egy ládával. És anélkül, hogy megkóstolhatta volna az ember, hiszen a bor még az érlelő hordóban volt, így csak a pénztárcáját terhelhette meg vele az ember, a gyomrát nem. Most jött el az ideje, hogy aki kéri, annak házhoz is szállítják a megrendelt ládákat (mert lehet a palackokat továbbra is ideális pincékben, temperált környezetben tároltatni, jó pénzért), illetve a boltok is elkezdik az árusítást, akár már palackonként is.

Persze, aki kinyit három éves korában egy prémium kategóriás bordeaux-it, az vagy nagyon türelmetlen, vagy nem ért hozzá. A borkatalógusok ezek mellé a borok mellé a (+5) jelet teszik, ami azt jelenti, hogy még legalább öt évig érdemes palackban érlelni a bort, akkor jut el a csúcsra. Vagyis legalább nyolc éves lesz a bor, mikor a pohárba kerül, de a legjobbakat 15 éves korukban ajánlják fogyasztani.

S hogy miért őrületesek a 2009-es árak? Mert – ahogy az várható volt – a kereskedők jóval többet kértek érte, mint az eddigi csúcsévjáratokért: a 2000-es és a 2005-ös bordeaux-iakért.

Egy láda Petrus: egy jó autó ára...

De először nézzük azt a borászatot, amelyik úgy vezeti alistát, hogy az árai nem is emelkedtek. (Persze már nem is nagyon lett volna hova.) A 2009-es Chateau Petrus palackja 2000 euró fölött van, pedig nem tartozik az 1855-ös bordeaux-i klasszikus besorolás borai közé, a nagy karriert az elmúlt 50-60 évben érte el a borászat.

Az öt nagy premier cru, mint a Lafite Rothschild (1500 USD – 150%), a Latour (1400 USD – 90%), a Haut-Brion (1000 USD – 75%), a Mouton-Rothschild (900 USD - 60 %), és a Margaux (1000 USD – 45 %), mind jelentős áremelkedést ért el, és meg kell említeni a vezető St. Emilioni borászatot, az Ausone-t, amely 1800 dollár fölötti palackonkénti átlagárat ért el, harmadával magasabbat, mint az eddigi csúcsévjárat, a 2005-ös.

Áremelkedésével azonban kitűnik a Carruades (a Lafite második vonalbeli bora) is: csaknem megnégyszerezte az árát 2005-höz képest és már 200 euró fölött kínálják.

Szakértők felhívják a figyelmet a Lynch-Bages-ra is. A „viszonylag mérsékelt” 100 euró körüli palackár azért érheti meg a borkedvelőknek (illetve befektetőknek!), mert ennek a bornak minden évjárata 25-50 százalékkal tudta emelni kibocsátáskori árát 1997 óta. Ez azzal is magyarázható, hogy a borászat mindig egyszerre dobja piacra a teljes rendelkezésre álló mennyiséget, nem foglalkoznak spekulációval. - „Ez a család álláspontja nemzedékek óta” – nyilatkozta aJean-Charles Cazes, a borászat vezetője a Wine Spectatornak. – „Mi termelők vagyunk, mi bort csinálunk.” Bár a piac ezek szerint később felértékeli a Lynch-Bages borokat.

Hosszú távra tervez egy másik „kisebb” borászat is: a Pontet-Cantet a „fine wine” kategória tizedéért adja a borait, igaz a 100 euró fölötti palackár is kétharmaddal magasabb, mint 2005-ben. A tulajdonos, Alfred Tesseron büszkén mondja, hogy ezért a pénzért a fogyasztó egyes „premier cru” csúcsboroknál is jobbat kap tőlük, és reméli, hogy ennek a bizalomnak meglesz majd a haszna.

Az "akciós" csúcsborok

A „fontolva haladás” jegyében a legtöbben bizonyosan idén sem leszünk gazdagabbak több láda  Petrussal, de az 1855-ös osztályozás borait kóstolgatni mindig érdemes. Kezdésnek a 30 euró körüli „akciós” Croizet-Bagues (5e grand cru) vagy Rauzan-Gassies (2e grand cru) is megteszi.

Ajándék bor

Borkedvelő embernek ajándékot vinni nem kis feladat. Főképp, ha az ajándékozó is borkedvelőnek tartja magát.

Mert az ajándék az ajándékozót is minősíti. Nem jó kitennünk magunkat annak az érzésnek, hogy vendéglátónktól nem kaptuk meg a kellő elismerést az ajándékba vitt palackért.

Ahogy ajándék lónak a fogát, úgy ajándék bornak az árát nem illik nézni. Az ár az illemtankönyvek szerint sem fontos. De egy bor sem az ára, hanem sok-sok más miatt válhat érdekes ajándékká: ahonnan vagy ahogyan beszereztük, ahol megvettük, a hozzá kapcsolódó történetek, élmények mind-mind megfizethetetlenné, megismelhetetlenné, egyedivé tehetik  az átnyújtott ajándékot.

Fotó: dreamstime.com

De visszatérve a „feladatra”: ha valóban borkedvelő az ajándékozott, akkor jómagam különös gonddal igyekszem választani. Legyen valami apropója, mondandója, hogy miért éppen azt a bort vittem magammal.

Gyakran egyik-másik kedvencemnek igyekszem jó értelemben vett reklámot csinálni. Legkevésbé sem vinnék ajándékba olyat, amitől szabadulni akarok, mert magam sem innám meg. S hogy ezt jól teszem, bizonyítja az az illemszabály, aminek hosszú ideig az ellenkezőjét hittem:

„Az ajándékba kapott italt nem illik eltenni, más alkalomra tartogatni.” – Ez áll Tar Károly: Illemszótárában, amit az interneten találtam. Vagyis: igencsak rosszul járhat az, aki a gyenge bort elajándékozza, a házigazda pedig kibontja, úgy ahogy illik, és azzal kínálja az ajándékozót. Ne vigyünk tehát ajándékba olyasmit, amit nem innánk meg, mert rosszul járhatunk, túlzott szabadkozásunk az illemtudó vendéglátó előtt pedig még könnyen le is leplezhet minket.

De vajon mi a teendő, ha a házigazda nem ismeri ezt az illemszabályt? Mi van akkor, ha körültekintően kiválasztok egy üveg bort, amit magam is megkóstolnék, kiváltképp egy borkedvelő jóbarát társaságában, de neki eszében sincs az ajándékot kibontani? Felhívhatom-e rá a figyelmét, hogy nem illik az ajándékot más alkalomra tartogatni? Erre nem találtam magyarázatot...

Az persze segíthet az eligazodásban, amit az említett Illemszótár szerzője, Tar Károly idéz Kővári László írásából (Magyar családi s közéleti viseletek és szokások a nemzeti fejedelmek korából): „Ha valami nincs ínyedre, megmondhatod. De nem viharos hévvel, ne lángolva. Nyugodt hangon, mérséklettel.” Vagyis, mindent meg lehet mondani, csak a megfelelő hangvételt kell megtalálni hozzá.

A megkapott és félretett ajándék „illetlensége” azért mást is felvet. Mit tegyen a házigazda, ha nagyobb társaságot hív? Ha tucatnyian hoznak legkülönbözőbb italokat, amelyeket egymással párosítani, keverni nem lenne tanácsos? Nem beszélve a menüről, amihez a vendéglátó körültekintően kiválasztotta a megfelelő borokat, felépítette a kóstolásra szánt „borsort”? Vannak tehát fenntartásaim az idézett illemszabállyal kapcsolatban, és talán lehetett másoknak is. Ez lehet az oka, hogy lassan el is feledjük...

Az illemszabályok között kutatva végre arra is választ találtam, hogy a terítésnél a különböző poharak milyen sorrendben álljanak a tányérok előtt. Nos, jobbról-balra, nagyság szerint sorakozzanak félkörben (!) a vizes, pezsgős, fehér- és vörösboros, valamint az elő- és utóitalnak szánt poharak.

Végezetül, még egy most fellelt illemszabály, amit meggyőződésem, hogy kevesen ismernek: „Ha a vendég megrészegedik, a házigazda a hibás és a fe­lelős.” A feledésbe merült regula után pedig már csak egy kérdés: ha a házigazda részegedik meg, azért ki a felelős?